ápr 062010
 

Mi a kapcsolat a sógorházasság és a mozaikcsalád között? Miért volt piros szegély az alsószoknyán? Mi a móringolás? Van-e a szörnyű titka a szororátusnak?  Valószínűleg fogalmunk sincs. Amíg a Húsvéttal kapcsolatos népszokások mélyen belénk ivódtak és még a legeretnekebbek is ragaszkodnak hozzájuk, addig a második házasságok és az így kreálódó mozaikcsaládok szokásait és kifejezéseit nem ismerjük.

Piros színű szegővel díszített alsószoknya titka

Ha a középkorú özvegyasszony újból férjhez akart menni, akkor alsószoknyáját piros színű szegővel díszítette. Ezzel a finom jelzéssel a fóti asszonyok próbálták a férfiak figyelmét felhívni és a szándékukat jelezni. Özvegy pedig szépszámmal volt. Kováts Zoltán vizsgálataiból tudjuk,hogy a XVIII.-XIX. században a családok több mint 50%-ban a szülők egyike már 45 éves kora előtt meghalt.

“Élőnek élő, holtnak holt a párja.”

Tartotta a nép és az özvegyek a gyászidőt hol figyelemben tartva, hol kicsit lerövidítve iparkodtak újraházasodni, nehogy elhunyt párjuk sorsára jussanak. Fontosnak tartották a gyermekeik érdekét, de motiváló erő lehetett a vagyoni érdek is. Parasztoknál és kisiparosoknál az sem volt ritka, hogy legény vette el az özvegyasszonyt, leginkább az üzemutódlás vagy egyéb vagyoni érdekből.

“Enyém ez, az a tied, amaz meg a mienk.”

Milyen ismerős ez a mondat? Pedig a 18 századból származhat a háromrendbeli gyermek számbavételének módja. Kováts mutatta ki, hogy száz házasságkötésből a 18. században 38, a 19. században 39, 1930-ban pedig 10 esetben az egyik vagy mindkét fél özvegy volt. Özvegy rendszerint másik özveggyel vagy elválttal társult, és magukkal vitték az új házasságba az előző házasságból származott gyermekeiket is. Így előfordult, hogy egy családban három rendbeli gyermek is élt, akiket így vettek számon.

Sógorházasság

A mozaikcsaládoknak egy sajátos módja alakult ki a levirátus és szororátus intézményének bevett napi gyakorlatával. Védeni akarták a vagyont, védeni akarták a gyerekek érdekeit, ezért nem hagyták az özvegyeket, különösen a gyermekkel rendelkező özvegyeket egyedül élni, hanem a családon belül választottak neki párt. Az elhunyt testvére, az özvegy sódornője , sógóra személyében egészült ki a család. Ebből alakult ki az a szokás,  az asszony a férje testvéreit, sőt negyedízigleg az unokatestvéreit is kisebbik uramnak, öregbik uramnak szólította. Szinte már a házasságkötéskor tudták, hogy az özveggyé válás után a sógoruk válik a férjükké válik, ezért rögtön, a házasság “átmeneti” időszakában  használták ezeket a megszólításokat. Nem kis kalamajkát okozna, ha a válások után is ez lenne a bevett gyakorlat.

  • Levirátus...Arra kötelezték az özvegyet, hogy férje halála után menjen hozzá annak fitestvéréhez. A Komárom megyei Martosban, Mezőkövesden, Kiskunhalason, Szentkirályszabadján az is előfordult, hogy az özvegyen maradt menyasszonyt elvette a fiatalbb sógora vagy ha ilyen nem volt, az unokatestvére. Azzal indokolták az eljárás célszerűségét, hogy a rokon jobban szereti a mostohagyermeket és a vagyon se kerül veszélybe.
  • Szororátus…Arra kötelezték az özvegyet, hogy felesége elvesztése folytán vegye el annak nőtestvérét, mert úgy tartják, hogy az jól bánik testvére gyerekével, ha mindjárt a mostohája is. Ha volt még eladó lány abban a házban, akkor szinte kivétel nélkül az özvegyen maradt vőnek adték feleségül. Ha nem volt és a felesége után maradt gyermek, akkor az özvegy fitalabb sógorasszonyát adták feleségül.

Második házasság specialitásai

  • Örökölt személyi kapcsolatok…Az új házasságkötés az egyszer már kiformálódott személyi kapcsolatokat sem érintette és az özvegyből lett új férj elhúnyt felesége családjával a régi viszonyt továbbra is ápolta.
  • Apósi engedély...A vő vagy az özvegyen hagyott asszony megmaradt volt házastársa családjánál és az após hozzájárulásával házasodott meg újra.
  • Móringolás…Jogi népszokás (Tápén- Csongrád megye vagy átány -Heves) – hogy az új asszony hozományt kap. Hogy kivédjék és ne rövidüljenek meg a gyermek jogai, másik faluból hoztak asszonyt.
  • Kiházasítás…Jogi népszokásként most is kötelező volt a kiházasítás, de a mértékét a helyi szokás határozta meg. Mártélyon ilyenkor az özvegy férje vagyonának az egyharmadát, Kemsén felesége vagyonának felét kapta.

Ezekkel és még számtalan népszokással Tárkány Szűcs Ernő: Magyar jogi népszokások című könyvében olvashatunk

Copy Protected by Tech Tips's CopyProtect Wordpress Blogs.