máj 292013
 

Lisszabon2007_0102_195037Alig múlt tizenhat, amikor kiderült, hogy állapotos. Sohasem gondolta volna, hogy az a néhány együttlét – melyekbe úgy vetette magát, mint általában a tinédzserek, csupán a szex pillanatnyi öröméért -, ilyen következményekkel járhat, és terhes marad. A szülei – mert szerették – respektálták a döntését. Egyetlen gyermekük volt, nem akarták, hogy szakítson velük, netán világgá szaladjon és elkallódjon, hát belementek: legyen, ahogy akarja, szülje meg a porontyot, de azután adja örökbe, ne akadályozza vele önnön boldogulását.
Így hát megszülte a kisfiút, közben pedig, szinte észrevétlenül, „elveszítette” a gyermeke apját. Az ugyanis, megrémülve a tettétől, és annak kézzelfogható következményétől, egyik napról a másikra eltűnt, nem csak az életéből, de még a városból is. Eleinte sajnálta, hiszen tetszett neki, szerelmes volt belé, na meg a közös bűn is hozzá kötötte, de aztán mindez elmúlt, és a srác arca csupán egyre halványuló emlékként élt benne tovább.
Az újszülött fiúcskát éppen csak megnézte. Jobban is teszi, ha nem táplál érzelmeket iránta, úgy könnyebb az elválás – tanácsolták. Aztán elvették tőle, és hamarosan örökbe adták. Utólag elárulták, a csecsemőt jól szituált, harmincas évei vége felé járó házaspár fogadta magához, és mivel nekik nem adatott meg, hogy sajátjuk legyen, bizonyára nagyon fogják szeretni. Többet nem tudott meg, és később már fel sem merült, hogy kutasson a gyermeke után.
Közben teltek az évek. Az anyává lett, de asszonnyá sohasem érett lány, iskoláit befejezvén, kapcsolataival remek álláshoz jutott. Társtulajdonosa lett – többek között – egy jól jövedelmező, hatalmas vállalkozásnak. Egzisztenciát képes volt teremteni magának, na de mit ér az élet egyedül?!  Magához illő társat ugyanis, hiába keresett, nem talált.
Egy szokásos, év végi céges rendezvényre, üzlettársa a nem régiben megözvegyült barátját is elhozta. Nem is titkoltan azzal a szándékkal, hogy bemutatja őket egymásnak, mivel úgy gondolta, egy megállapodott, özvegy férfi és egy harmincas, szingli nő, jó eséllyel kezdhet új életet egymás oldalán.
Azt nem lehet állítani, hogy azonnal összejöttek, de legalább megismerkedtek. Szóba elegyedtek egymással, és a férfi egy lassú szám erejéig meg is táncoltatta. Szemmel láthatóan, valamiféle vonzalom már akkor kialakult közöttük.
Hónapokkal az ominózus vállalati party után, már sűrűn találkozgattak. Egyre erősebben kötődött a férfihoz, s ez a ragaszkodás akkor sem változott, amikor kiderült, a férfinak két gyermeke, egy lánya és egy nagy fia is van. Mindkettőt egyből megkedvelte. Nem csak tudomásul vette, el is fogadta a más gyerekét, s már az is megfordult a fejében, ha netán úgy alakul, jó mostohájuk lesz, mint valahol, valaki, az ő fiának is megadja azt a szeretetet, amit ő kényszerűségből nem nyújthatott a számára.
Egy jól sikerült hétvége után a férfival eldöntötték, összekötik az életüket.
Az esküvő napja, véletlenül, ugyanarra a dátumra esett, amely napon – akkor régen, tán igaz se volt -, világra hozta a fiát. Ez az emlék felvillant az agyában, igazán fontos azonban  mégis csak az volt, hogy végre-valahára társra lelt. A hosszabb nászutat követően látogattak el először az ő szüleihez. A két gyerek, akik most már az övéi is voltak, természetesen, szintén velük utazott a bemutatkozó látogatásra.
A fiatalabb, a tinédzser leány szívesen időzött az új rokonok társaságában. Letelepedett a felnőttek közé, és csendben hallgatta, miről beszélgetnek. Az idősebb, a fiú, ennek épp az ellenkezője volt. Nem bírt nyugton maradni, rögtön bejárta a számára idegen, előkelő házat,  sorra kézbe vette az értékes dísztárgyakat, emlékeket, de legfőképpen a régi fényképek érdekelték, mivel maga is amatőr fotós volt. Miközben figyelmesen nézegette a családi képeket, egyszer csak valami furcsát talált. Leakasztotta a falról, és kezében a fotóval – a felnőttek délutáni sziesztáját, s az azzal egybekötött kávézást megzavarva -, belépett a szalonba. A legöregebbhez fordult, a házigazdától kérdezte: ki van ezen a képen? – és mutatta a fekete-fehér, kissé megsárgult emléket. Az apám, fiatalon – felelte az öregúr.
A fiú ekkor az arca mellé fogta a keretet. Teljesen olyan, mintha engem ábrázolna ez a fénykép – mondta. Nektek nem tűnik fel a különös hasonlóság?! Minden szem a fotóra szegeződött, majd onnan a fiú arcára, és vissza. Az élő tökéletes hasonmása volt a régen holtnak.
Ekkor váratlanul az újdonsült férj szólalt meg. Ne rám nézzetek, rám nem hasonlíthat, nem én vagyok a vér szerinti apja. Már el akartam mondani drágám – fordult az asszony felé -, de nem volt jelentősége. A harmincas éveink vége felé jártunk, amikor a feleségemmel örökbe fogadtuk. Csecsemőként került hozzánk, mivel nekünk nem lehetett gyerekünk. Később, talán az anyaság érzetétől, a feleségem mégis teherbe esett, és megszületett a lányunk.
Ez azonban a lényegen semmit nem változtatott. A fiút sajátomként neveltem, és remélem, te is úgy fogod szeretni. Most, majd utólag, megünnepelhetjük a születésnapját is, ami elmaradt, mivel éppen az esküvőnk napjára esett…

Sorry, the comment form is closed at this time.

Copy Protected by Tech Tips's CopyProtect Wordpress Blogs.