Júl 152016
 

 

család

A nyugat-európai feudális társadalom legnagyobb társadalmi eredményét, a kiscsaládot alig említik meg a történészek.

A középkor hajnalán a nagybirokokat jobbágytelkekre bontották, és művelésre kiscsaládok művelésére bízták. Az első kiscsaládos társadalom a történelem során a nyugt-európai feudális jobbágyrendszer volt. Ez volt Nyugat-Európa legnagyobb előnye a következő ezer év során.

Az, hogy a történészek alig foglalkoznak a családforma jelentségével, olyan súlyos hiba, mintha az egészségügy nem foglalkozna a sejtek működésével. Nyugat-Európa elsősorban azzal vált a következő ezer év történelmének főszereplőjévé, hogy kiscsaládos társadalom lett. Ezt a tényt még egyetlen történész sem tartotta olyan jelentősnek, hogy hangsúlyozta volna. Pedig a következő ezer év világtörténelme ezen az újításon alapult.

Középiskolás koromban figyeltem fel arra, hogy a Nyugat nagy szellemi forradalmai, a reneszánsz, a reformáció, az ipari forradalom, a felvilágosodás, a politikai demokrácia, a tudományos és technikai forradalom csak a kiscsaládos Nyugat térségében győzhetett, a nagycsaládos kultúrákban csak akkor kezdtek gyökeret verni, amikor a kiscsaládos formát az ipari forradalom ott is bevezette, ahol a vasút századában megvalósult az iparosodás.

A kiscsalád fölénye.

Annak indoklásával még nem találkoztam, hogy a gyűjtögető társadalmakban az ember miért volt korábbi életében nagycsaládos. Pedig fajunk a mintegy 150 ezer éves történetében, egészen az utolsó évezredik minden társadalom nagycsaládos volt.

A gyűjtögető társadalmak nagycsaládosak voltak. Ennek a megélhetési módnak ugyanis a nagycsalád felelt meg jobban. A gyűjtögetés hatékonysága elsősorban az öregek tapasztalatától függött. Azt, hogy mikor, hol, mint lehet találni, csak a tehetséges és tapasztalt öregek tudták. Gombagyűjtő tapasztalatom megtanított arra, hogy a gyűjtögetés értelmiségi, tudás- és tapasztaltigényes szakma. Azt, hogy mikor, hol, milyen gomba található, az a képességen múlik, és csak több évtizedes tapasztalattal szerezhető meg. A gyűjtögető nagycsalád teljesítménye elsősorban azon múlt, hogy ki vezeti a csapatot. A csapat egészének teljesítménye aztán azon múlt, ki vezeti, és mennyien vannak, akik kerestek. Erre a munkára még az öregek és a gyerekek is alkalmasak voltak.

A közgazdaságtan alig fordít figyelmet arra, hogy a különböző megélhetési módok mekkora foglalkoztatást biztosítottak. Pedig elsősorban, ettől függött az eredmény.

Azt, hogy hol volt a gyűjtögetés a leghatékonyabb megélhetési forma, Skóciában élhettem meg. Autóval utaztunk, amikor figyelmes lettem arra, hogy szinte fekete volt az ég a vonuló madarak tízezreitől. Barátom felvilágosított, hogy most vonul vissza a dagály, és a madara ott akarnak lenni, hogy összeszedjék a homokos parton maradt puhatestűeket. Hamar rájöttem, hogy a dagály járta tengerpart nemcsak a madaraknak, hanem a gyűjtögető ember számára is az ideális élettér volt. Nem véletlen, hogy a dagály által visszahagyott puhatestűket minden nyugati nyelv a tenger gyümölcsének nevezi. Az Atlanti Óceán keleti, európai partján azért voltak óriási kövekből épült kulturális építmények, a kagylóhéjakból épült dombokon álló falvak, mert viszonylag sokan éltek és mindenki gyűjthette a tenger gyümölcseit. Nem a trópusok buja természete volt az ember számára az ideális élettér, a paradicsom, hanem a dagály járta homokos tengerpart. Ez tartott el viszonylag sok embert, és itt volt először bővében szabadidő a közmunkákra. Bármennyire természetes, hogy az ilyen dagályjárta tengerpart volt az ideális élettér. Az ideális táplálék nem az alma, hanem a tenger gyümölcse volt.

A gyűjtögető társadalmak az értelmiségre épültnek.

A teljesítménye attól függ, milyen a vezetője és mennyien gyűjtik az élelmet. Ezért lett minden gyűjtögető társadalom nagycsaládos.

A kezdetleges fegyverekkel való vadászatra, és a kezdetleges felszereléssel történő halászatra azonban már csak a legalkalmasabbak feladata volt. E két élelemszerzési módban csak a munkaerőnek az elitje volt hatékony. Ezekben a lakosok nagy többségének nem volt szerepe. Azt mégis figyelmen kívül hagyjuk, hogy a vadászat és a halászat a gyűjtögető társadalomban nagyon másodlagos foglalkozás volt. Az élelem nagy többségét gyűjtögetéssel biztosították.

Erre a kultikus barlangrajzok hívták fel a figyelmem. Ezek szinte csak a vadászatot ábrázolták. Márpedig, amit a kultikus helyeken ábrázolnak, az soha nem a jellemző, hanem a csodálatosan ritka esemény volt. A nagyvadak elejtése olyan vadászzsákmány volt, ami nagyon ritkán történt, ezt a kultikus eseményként, csodaként tartották számon. Ötven éves, viszonylag nagyon sikeres vadászati múltam ellenére, nem emlékszem olyan helyzetre, amikor kőhegyű dárdával is ejthettem volna nagy vadat. A kőkori vadászó őseink százszor annyi vadat ejthettek el veremben, vagy hurokkal, mint fegyvereikkel. A kőkori barlangrajok vadászjelenetei tehát a csodákat ábrázolták, akárcsak a középkori templomok.

A nyugat-európai kiscsaládos jobbágytársadalom.

Nyugat-Európában a télálló gabonák kiszelektálása, a talajforgató ekével történő szántás, a szarvasmarhák, bivalyok járomba fogása, a lovak patkolása, a rúddal fordítható első tengely, olyan népességeltartást tett lehetővé, amire már magas-kultúra épülhetett. Ha ezt tudomásul vesszük, megtaláltuk a magyarázatát is annak, hogy ez az új földművelési kultúra hogyan, miért lett kiscsaládos. Márpedig, ha nem lett volna kiscsaládos, egészen másként alakul nemcsak Európa, de az egész emberiség ezt követő történelme. Ugyanis, ha Nyugat-Európa nagycsaládos marad, Európa a következő ezer évben nem emelkedik minden másik magas-kultúra fölé.

Ennek ellenére nyoma sem található annak, kik és milyen meggondolásból tértek rá az eddig ismeretlen kiscsaládos jobbágyrendszerre.

Az, ugyan vitathatatlan, hogy ez zseniális újítás volt, de az rejtve marad, hogy ki és hol vezette be. Akik már láthatták az előnyeit, gyorsan rátértek.

Az köztudott, hogy középkori agrártechnikai forradalom technikai vívmányai bámulatos gyorsasággal elterjedtek. Az azonban, hogy az új termelési mód hatékonysága jelentős mértékben azon múlik, milyen lesz a családforma, teljesen homályban maradt. A nagycsaládról a kiscsaládra való áttérés ugyan társadalmi forradalom volt, de ennek kezdeményezése, beindítása nyomtalan.

A nagycsaládos társadalomra szabott római jogot ugyan kétezer éve tanítják, de annak nyomát sem találtam, hogyan tért át ez a jogrendszer arról, hogy a nagycsalád feje az egyetlen teljes jogú személy, arra, hogy a házassággal teljes új jogi személy jön létre, említést sem találtam. Ezért aztán az is máig rejtve maradt, hogyan alakult ki a kiscsaládos jobbágyrendszer.

Még kevésbé derült ki az, hogy Európa keleti felére ez a sokkal hatékonyabb mezőgazdasági nagyüzem, a kiscsaládos jobbágyokkal működő, a jelenkorig sem terjedt át.

Még rejtélyesebb maradt az, ahogyan a nyugati kereszténység a házasság dogmáját a kiscsaládos rendszerhez igazította. E nélkül ugyanis a kiscsaládos jobbágyrendszer sem működhetett volna.

Azt a tényt, hogy a kiscsaládos jobbágyrendszer lényege, hogy gyermeket csak az vállalhat, aki egyházi házasságot kötött. Ezt, így leírva sehol nem találtam, pedig közel ezer éves gyakorlat volt. Ez volt, ismereteim szerint, az első és egyetlen házasságkorlátozó rendszer a történelemben. De még az is titokzatos, hogy ennek bizonyítása csak a 20. században, a két háború között jelent meg először. Ez bizonyította be először, hogy a gyermekvállalás a nagycsaládos társadalmakhoz viszonyítva, jó tíz évvel kitolódott. Vagyis a nyugat-európai feudális társadalom volt az első, és közel ezer évig az egyetlen, ami felére, harmadára korlátozta a gyermekvállalást. Ezt még azok a francia történészek sem hangsúlyozták, akik felmérték, és publikálták a házasságkötők korát.

Máig arra sem találtam hivatkozást, hogy mekkora volt a nők termelékenységi mutatója a nagycsaládos és mennyi a kiscsaládos társadalmakban. Az ugyan elismert tény, hogy a nagycsaládos társadalmakban gyakran megtörtént a lányok a nemi érettségük előtti férjhez adása, és ebből akadóan a szülések a nemi érettséggel elkezdődtek.

Farizeusságnak tartom a hallgatást arról, hogy a fogamzásmentes szexuális élet egészen a jelenkorig megoldhatatlan volt. Ezzel szemben a nyugat-európai jobbágyok gyermekei, a nők 25 év felett, a férfiak pedig még néhány évvel ennél is később házasodtak. A házasság előtti szülés pedig társadalmi kiközösítéssel járt. Ezt a problémát nagyon gyorsan megoldotta a római katolikus kereszténység azzal, hogy a papjai ellőtt csak azok köthettek házasságot, akik számára a földesuruk jobbágytelket biztosított. A házasságkötésnek előfeltétele volt, hogy a házasok jobbágytelket kaptak. A világtörténelem egyik legnagyobb társadalmi reformja azt volt, hogy a házasságot a megalakuló család életének anyagi fedezetéhez kötötték. Ez a megkötés ugyan nem érintette a földesúri, az uralkodó osztályt, valamint a polgárságot, de kényszert jelentett a lakosság jó 90 százaléka számára.

A földművesek és a pásztorok társadalmai túlszaporodók voltak.

Életem jelentős felismerésének tartom, hogy minden osztálytársadalom túlnépesedő volt. Ezért volt szükségszerű feladtuk a halálozás fokozása. A születések számát ugyanis csak egyetlen társadalom volt képes jelentősen csökkenteni, a nyugat-európai feudális társadalom. Ez vezetett be először olyan házasságkötési feltételt, ami korlátozta a gyermekvállaló házasságok számát. Ezt megoldotta azzal, hogy a gyermekvállaló családalapítást jobbágytelek előzetes biztosításához kötötte. Ezzel közel felére csökkentette a gyermekvállalást, és ezzel az elkerülhetetlen társadalmi halálokozást.

A jobbágyság felszámolásával megszűnt a korlátozás.

A jobbágyrendszer megszüntetését elkerülhetetlen és fontos reformnak tartottam, de sokáig nem vettem tudomásul, hogy ezzel megszűnt a gyermekvállalás korlátozása is. Erre egyetlen történész sem hívta fel a figyelmemet.

Nyugat-Európa szerencséje az volt, hogy a jobbágyrendszer megszűnésével szinte párhuzamosan megtízszereződött a Nyugat élettere. Nyugat-Európa ismét szerencsés volt. Amikor a lakosság kilenctizedét kitevő parasztok és proletárok házasságkorlátozása megszűnt, szinte korlátlan életteret talált magának.

Amerika és Óceánia nagyon ritkán lakott 50 millió négyzetkilométernyi élettere kitárult Nyugt-Európa előtt. Alig 500 év múltán már több európai nép él a két új kontinensen, mint Európában.

A kiscsalád leghatékonyabb családforma.

A kiscsalád az első olyan társadalmi sejt, amiben a döntéshozó és az értéktermelő ugyanaz. A nagycsaládos társadalomra szabott római jog oktatása során nem hangsúlyozzák annak gyenge pontját, a nagycsaládra épülő jogrendszer volt.

Azt már korábban ismertettem, hogy a gyűjtögető társadalomban a közösség feje öreg és tapasztalt volt. Ez azért volt racionális, mert a gyűjtögetés hatékonysága a vezető tapasztalatától függött.

Az osztálytársadalmak azonban a fizikai erő hasznosítására épültek. Abban a többség tudásvágyát el kellett nyomni. Ezért lett minden osztálytársadalomban a tudásvágy eredendő bűn.

A jobbágynak, a parasztnak, az iparosnak, a katonának, de még a papnak és a köztisztviselőnek sem kellett gondolkodni elég volt a tradícióhoz ragaszkodni. Az először a tőkés osztálytársadalomban merült fel először, hogy a tőkét okosan kell működtetni.

Ma a liberális közgazdászok azt tanítják, hogy a tőke hatékony működtetése eleve igény volt. Azt még nem leplezte le senki, hogy a tudományos és technikai forradalom előtt a tőkét szinte mindig a tulajdonosa működtette, és az generációtól generációra öröklődött. Vagyis olyan nagy volt a tőkehiány, hogy nagyon átlagos képességgel is profitot hozott. Még ne m láttam olyan statisztikát, ami megmutatta volna, hogy a tőkése milyen arányban maguk működtették a tőkéjüket, és milyen arányban bízták ezt általuk alkalmazott szakemberekre. Ebből kiderülne, hogy mikor vált fontossá, hogy milyen képességigényes volt a tőke működtetése.

Nemcsak a földesuraknak nem kellett jelentős szakértelem ahhoz, hogy a jobbágyokkal működő birtokuk jövedelmet biztosítson, hanem a tőkések is jól éltek akkor is, ha a tőkéjüket nem bízták szakemberekre. A tulajdonosi érdek érvényesítése elégnek bizonyult.

Visszatérve a nagycsaládra. A jobbágytelkek hatékony művelése is azt követelte meg, hogy a jövedelemmel az gazdálkodjon, aki megtermeli. Ez a nagycsaládban nem valósulhatott meg. Mások, a nagycsaládban jogtalanok voltak az értéktermelők, és más, a már fizikai munkára képtelen öreg a jövedelem felett rendelkező családfő. A kiscsalád fölénye arra épült, hogy a jövedelem felett az rendelkezett, aki megtermelte.

Jó gyermeknevelő csak a kiscsalád lehet.

A tudományos és technikai forradalom új feladatot állított a család elé, a gyermekeik értékének maximalizálását. A fogamzásgátlás a gyermekvállalást a szülők akaratán múlóvá tette. Ugyanakkor az életben maradásuk megbízhatóvá vált, mert ezt tette a társadalom egészségvédelme, megoldotta. Nagyon kicsi lett annak a kockázata, hogy felnevelését nem éli meg. A társadalom számára pedig már nem a felneveltek száma, hanem annak az értéke lett az elsődleges.

Ezt ugyan sem a társadalomtudomány, sem a politika nem vette még tudomásul, de szükségszerűen ez is meg fog történni. Felismertté válik a társadalom érdeke, ami már nem a nagyobb létszámot, hanem az értékük maximalizálása lett.

A társadalomtudományok még azt sem hangsúlyozzák, hogy a múltban a szülők gyermekvállalási döntési joga hiányzott. A szülőknek nem volt lehetőségük arra, hogy a gyermekvállalásuk mennyiségét szabályozzák.

A fogamzásgátlás megoldása ugyan biztosította, hogy a szülők szándékához igazodjon a gyermekvállalás, de ez a társadalom hibájából kontraszelekciót eredményezett. Minden társadalomra jellemző, minél fejlettebb annál inkább, hogy a gyermekvállalás fordítottan arányos a családok gyermeknevelési képességével. Ezt a kontraszelekciót az államok fokozzák azzal, hogy a gyermeknevelés támogatását a gyermekek számával arányosan adják.

Annak ellenére, hogy a következő generáció minősége, azaz az értéke elsősorban attól függ, milyen a gyermekvállalás mögötti családi háttér, minden társdalom olyan családi pótlékot és öregkori ellátást biztosít, ami felerősíti a kontraszelekciót.

Ma nem tudok fontosabb társadalmi reformot elképzelni, mint az olyan családi pótlékot és öregkori ellátást működtetni, ami a gyermekvállalás kontraszelekcióját visszafordítja.

Ennek megoldási módját már többször leírtam, itt csak hivatkozom rá. A lényege, hogy a gyermeknevelési támogatás és az öregkori álltás a kevesebb, de a sikeresebb gyermeknevelést támogassa.

Az egyke előnye.

Már egyetemi hallgató koromban tagosítást vállaltam néhány Somogy-megyei falúban. Mi, magyarok jó két generációval elszabotáltuk a jobbágyok felszabadítását. Ezt egyik nagy történelmi bűnünknek minősítettem.

Száz év alatt azonban annyira elszabadult a gyermekvállalás, hogy egy családra már csak a jobbágytelkek alig hatod résznyi nagysága jutott. A jobbágytelek hazánkban általában 10 hektárnyi szántó volt. Amikor én a negyedik generációnak tagosítottam, az egy családra jutó föld nem érte el a 4 hektárt. Ezért már ritka volt az olyan család, ahol egypár lovat lehetett tartani. A többség ökrökkel, tehenekkel szántott, fuvatozott. Ez akkor alig húsz éves koromban arra ösztönzött, hogy kikalkuláljam, a teheneivel fuvarozó gazda munkaidejének harmadát a tehenek előtt sétálva, vagy a szekéren ülve, töltötte. Az az arány annál magasabb volt, minél több tagban volt a földje. Volt olyan család, akiknek a 4 hektárnyi földjük 20 tagban volt. Volt 4 méter széles parcellájuk is, amin az ekével megfordulni sem lehetett.

A földreform gondolatától is rettegő rendszer, elindította, hogy a felaprózott gazdák birtokát tagosítani kell, és ezt az állam támogatta. Az ilyen tagosítás azonban szinte a falu minden családját jutalmazta, vagy büntette. Mindenki azt szerette volna, ha a tagosított földet ott kapja, ahol jobb a föld minősége és közelebb is van.

A háborút követő politikai pályafutásom során a református parasztok egykézése feletti pánik közepébe kerültem. Baranyában lettem a Nemzeti Parasztpárt megyei titkára. Ennek a megyének a református falvai ismerték fel először a magyar falvak túlnépesedését. A község lakossága ezért erkölcsi feladattá emelte az egyetlen gyermek vállalását. Ez a döntésük ugyan logikus és az érdeküket szolgáló volt, de a mai embereknek fogalmuk sincs arról, milyen kegyetlenséggel járt. Le kellett szokni a normális szexuális életről. A két gyermekes házaspárok már kitaszítottak lettek. Az ilyen asszonyokat erkölcsteleneknek minősítették.

A falu érdeke ugyanis az volt, hogy a következő generációnak nagyobb földje legyen. Ennek azonban egyetlen módja volt, ha minden családban csak egy gyermek van, azok házassága ugyanis még egyszer akkora földdel járt.

Azt csak az tudja, aki a két háború között falvakban élt, ahol a családok rangsorát a földjük nagysága alapján állították fel. Egy hektár föld tulajdonáért testvérek lettek örökre egymás ellenségei. Nem egy hektárért, de egyetlen barázdásért elperelték a vagyonukat. Az a fiú, vagy lány, aki nem vitt elegendő földet, elegendő néha már az 1-2 hektár volt, csak hasonló területű földre számítók találtak párt maguknak.

Az egykéző falvak életének szomorú oldaláról könyvtárnyi irodalom van, de mégsem ezek a falvak voltak a szomorúbbak. A kisebb szomorúság volt ugyanis a kisebbik rossz. A baranyai falakat az egy laksora jutó vagyonuk, a földjük és a portájuk nagysága alapján, rangsoroltam. Egyértelmű volt a sorrend: elől a svábok, aztán a reformátusok, azaz az egykézők, végül a sokgyermekű katolikusok.

Ott tanultam meg az egy gyermek értékét. Az egyetlen gyermekek lényegesen hatékonyabb nevelésben részesültek, többen végeztek aranykalászos tanfolyamat, középiskolát.

Az egyke öreg koromra az emberiség ötödét jelentő Kínában állami erőszakkal valósult meg. A mai farizeusok is ennek csak a negatív oldalát látják. Azt közgazdászként megtanultam, hogy a néhány ezreléknél nagyobb népszaporulat elviselhetetlen társadalmi teherrel jár. A törvényerőre emelt Kínai egykézést elkerülhetetlenségét felismertem. A mértékét is túlzottnak tartottam, de a pozitív eredménye meglepett. Azt ugyan tudtam, hogy az országban az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem és vagyon emelkedése csak akkor valósulhat meg, ha néhány ezreléknél nem nagyobb a lakosság növekedése. Kínában azonban egy kemény nagyságrenddel nagyobb volt a népszaporulat. Nincs az a gazdasági csoda, ami ezzel megbirkózna.

A meglepetés azonban csak 25 év után ért. Kínában az egyke erőszakos bevezetése után kiderült, hogy óriási ugrás következett be az oktatási rendszer minőségében. Kiderült, hogy minél szegényebb az ország, annál fontosabb, hogy egy gyermekre mennyi jövedelem és mennyi szülői figyelem jut. Korábban egyelten kínai gimnázium nem szerepelt a Távol-Kelet legjobbjai között.  Most már ezek kétharmada kínai.

A háború utáni agrárpolitika.

A kiscsaládos társadalom fölényét a bolsevik rendszerben tapasztalhattuk meg. Magyarországon a szovjet megszállás idején ugyan már nem kiscsaládos jobbágyrendszer, hanem kiscsaládos paraszttársadalom volt, amiben a társadalom sejtje a szülők és gyermekeik alkotta kiscsalád volt. Igaz, hogy ezt is jelentős részben annak köszönhettük, hogy a bérmunkásokkal művelt feudális nagybirokokat gyökeresen felszámoltuk a Szovjetunió által támogatott, következetes földreform során.

A megszálló Szovjetunió azonban a kiscsaládos paraszti földművelést, a kapitalizmust szülő rendszernek tartotta, és mielőbb fel akarta számolni. Az, hogy a paraszti mezőgazdaság szüli a kapitalizmust, Marx hibás tévedése volt. A kiscsaládos paraszti társadalomnak hibája, éppen az volt, hogy nem szült semmit az olyan társadalmakban, amelyekben egyre több kiscsalád akart a földművelésből megélni, mint amennyi ahhoz szükséges volt.

A földosztás során kétségbeesve állapítottam meg, hogy a falvakban tízszer annyi család akart megélni, mint amennyi farmercsalád jól megélhetett volna belőle.

Ha nem is amerikai farmerekben gondolkodtam, hanem dán parasztokban, akkor is csak ötöd annyi család élhetett volna meg a község határának műveléséből.

A földreform jelentőségét ugyan senki sem vonhatja kétségbe, de senki sem írta le, hogy egyéb munkaalkalom hiányában, ötször annyi család között osztottuk fel a földet, mint amennyire ehhez szükséges lett volna. Vagyis a magyar földreform csak azt oldotta meg, hogy más munkaalkalom hiányában, mindenkinek legyen földecskéje.

Még azt sem ismertük fel, hogy csak az erőltetett iparosítás teremtett munkaalkalmat a felesleges falusi munkaerőnek. Nemcsak azt nem tudatosítottuk, hogy a Horthy rendszer ötször annyi munkaerőt tartott a falvakban, mint amennyire ott szükség lett volna. Csak a falvakban élő családok tizedének volt annyi földje, amennyit az adott elmaradott technikai színvonalon meg tudott művelni. A marxista rendszer ezeket kulákoknak minősítette, akiket a községek politikai életéből kizártak. Azt azonban ideje volna tudomásul venni, hogy ez a nagyparaszti réteg szemben állt nemcsak a politikai rendszerrel, de minden társadalmi modernizációval is. Nemcsak a rendszer tekintette őket ellenségének, de ők is ellenségei voltak a kívülről ránk kényszerített rendszernek.

A falvak túlnépesedését az erőltetett iparosítás gyorsan a még elviselhető szintre csökkentette. Az, hogy a mezőgazdaság társadalmi modernizációjának egyetlen módja az iparosítás, sem az urbánusok, sem a népek, de még utólag a történészek számára sem vált tudatossá. Pedig a földreform által törvényesített birtokviszonyokból az következett, hogy a falusi lakosság többsége számára csak egyetlen megoldás maradt, ha a felesleg a mezőgazdaságon kívül talál munkát. Ezt a bolsevik rendszer spontán megvalósította annak ellenére, hogy ez tudatossá vált volna.

Ezt fejelte meg a rendszerváltás azzal, hogy nemcsak a mezőgazdasági nagyüzemek többségét számolta fel, de a földreformban kialakított törpebirtokok tulajdonviszonyait is visszaállította. A kártalanítottak többsége azonban minimális díjakért bérbe adta. Tekintettel arra, hogy a magyar nacionalizmus megtagadja a külföldieknek nemcsak a földvásárlást, de a bérbeadást is, a földek ára és bérletei díja a tört része annak, ami a termőföldek piacának felszabadítása esetén lenne.

Jelenleg ugyan a földművelésből megélni akaró családok száma a földreform utáninak negyede sincs, mégis sokkal többen vannak, mint amennyi farmerként megélhetne.

A kor követelményeivel szemben álló helyzetet az stabilizálja, hogy az EU erőforrásának aránytalanul nagy hányadát mezőgazdasági dotációra fordítja. Ennek lett a következménye, hogy az EU tagországok mezőgazdasága továbbra is a többi gazdasági szektor mögött kullog. Amíg az óceánokon túli négy angolszász országokban nagyon termelékeny farmergazdaságok az általánosak, az EU tagországok mezőgazdaságát ötöd akkora földön, ötöd annyi tőkével gazdálkodók művelik.

A közgazdaságtan még mindig nem vette tudomásul, hogy a mezőgazdaságban a tőke- és szaktudásigényes családi üzem legyőzte a tőkés nagyüzemeket. A család munkaerejére épülő, tőke- és tudásigényes farmergazdaság a tőkés nagyüzemeknél is hatékonyabbnak bizonyult.

Kopátsy Sándor                EA                    2016 07 08

A családforma társadalmi szerepe

Copy Protected by Tech Tips's CopyProtect Wordpress Blogs.