Közgazdászként természetesnek tartottam, hogy egy gyermek nevelése hatékonyabb, mint a nagycsaládban felnövőké. Ez annál inkább igaz, minél kisebb a család jövedelme. Már ennek alapján is tudtam, hogy a több gyermek nevelése éppen a szegény, munkanélküli családokban a társadalom érdeke szempontjából különösen káros. Ezért eleve kártékonynak tekintettem, és tekintek minden olyan családtámogatást, ami a vállalt gyermekek számának növelésére ösztönöz. Márpedig nem ismerek olyan családtámogatást, ami elsősorban nem ilyen.
Tekintettel arra, hogy négygyermekes, katolikus családban nőttem fel, türelmesen kezeltem a vallásom gyermekszámra buzdítását. Ezért hosszú idő telt el, mire eljutottam odáig, hogy a társadalom érdeke csak annyi gyermeket vállalni, amennyi a létszám tartásához közeli eredménnyel jár, és ezen belül a vállalt gyermekek aránya a szülők jövedelmével és iskolázottságával arányos legyen.
Ez a felfogásom ugyan ellenkezik a vallásom dogmájával, de Krisztus véleményével aligha. Számomra pedig ez az iránytű. Társadalomtudósként sem fogadok el olyan dogmákat, amelyek sértik nemcsak a társadalom, de még a hívek érdekét is.
A református parasztok egykézését ugyan földosztóként megértettem. A falvak szegénysége nemcsak a nagybirtokrendszerrel és a társadalmunk elmaradottságával volt magyarázható, hanem elsősorban azzal, hogy a falvak határin belüli földön 3-4-szer annyi családnak kellett megélni, mint amennyi elég lett volna, hogy megművelje.
A jelenkori fejlett társadalmakban azonban sokáig nem aggódtam a sokgyermekes családok miatt. Irodalmat sem találtam arra, mennyire függ a gyermeknevelés eredménye a gyermekek számától. Ugyanakkor szép példáját láttam a katolikus gimnáziumokban érettségizett, majd diplomát szerzett fiatalok egyesületében, a NACSAK-ban. (Nagycsaládosok Köre.) Ma már tudom, hogy a diplomás szülők nevelési képessége sokszorosa a képzetlen és segélyből élő szülőkének.
Az 1990-es kínai reform egyetlen gyermekre korlátozását ugyan hibás, de a túlnépesedés megállításával egyetértek. A mindenkire kötelező egyrészt kevés, másrészt az egységessége hibás. Időlegesen elég lett volna az 1.5 gyermekvállalás, de ezen belül a családok felső tizedégen bármennyi, az alsó tizedben pedig teljes tilalom. Most már engedik a két gyermeket, de átlagosan. Ez ugyan még mindig hibás, de kevésbé rossz.
A kínai tapasztalat azonban ráirányította a figyelmemet az egykézés előnyére. Kiderült, hogy az egy gyermekes szülők sikeresebb nevelők. Több pénzt, figyelmet fordítnak az eredményes iskoláztatásra. Ezt eleve tudhattam volna, de a mértéket csak a gyakorlat bizonyítja.
Az ugyan viszonylag széles körben elterjedt, hogy a legutóbbi néhány évben az oktatás minőségét mérő PISA jelentések látványos javulást mutatnak Kínáról. A konfuciánus kultúrákban a szülők viszonylag sok költséget és figyelmet áldoznak a gyerekük nevelésére, és ha egy van, a sok még több.
Angol szaklapban olvasom, hogy kiemelkedő iskolák körzeteiben, Kínában is emelkednek a lakásárak.
Ma olvasom, hogy a legidősebb gyermekek magasabbak, vagyis még a testvérek között igazolódik a kedvenc iránytűm, a testmagasság. Az első gyermek nemcsak jobb tanuló, de magasabb is a többieknél.