Kopátsy Sándor PO 2013-12-19
Népesedés
a nemzet betegségének kórképe
A decemberi számban örömmel olvastam Krómer Istvánnak a gyermekvállalásról írt tanulmányát.
1 fejezet első bekezdését örömmel írom le újra.
„Ne féljünk tehát kimondani a riasztó demográfiai összesített adatok mögött még riasztóbb valóság húzódik meg. Nemcsak kevés a gyerek, de azon kevés is számottevő és egyre nagyobb része olyan családokban születik, melyek nincsenek kellően felvértezve a XXI. században a boldoguláshoz szükséges eszközökkel Merjük ezt kimondani, még akkor is, ha e jelenség puszta számbavételét is politikai tabusítás teszi szinte lehetetlenné. Ha nem szabad szociológiai vizsgálni egy nem lényegtelen jelenséget – a tudomány szabadságáról szóló közhelyek értelmében vicces helyzet lenne, ha nem volna egyszersmind tragikus – akkor kénytelenek vagyunk a szemünknek hinni. Nem olyan egzakt módszer, mint a tudományos statisztika, érdemes is módszertanilag kételkedni abban, amit látunk, de a fejünket homokba dugni még kevésbé volna tudományos.”
Ezt én már tucatnyi alkalommal írtam le más formában.
Ha a felnevelésre leginkább alkalmas harmadban születne annyi gyermek, mint a legkevésbé alkalmasban, és fordítva, akkor Magyarország ötven év múlva háromszor gazdagabb lenne, mint ami a jelenlegi születési struktúrától várható.
Vagyis nem az a baj, hogy kevesen születnek, hanem hogy aránylag kevesen jó, és sokan reménytelen családokban.
Állításom csak azért tűnik merésznek, mert nem tudom adatokkal bizonyítani. Hitem szerint, ennél is rosszabb lenne a tudományosan feltárt helyzet. Tudományos bizonyításként elég volna, ha statisztikailag felmérnénk, a szülők jövedelmétől és iskolázottságától milyen mértékben függ a felnevelés hatékonysága.
Az ilyen felérésből kiderülne, hogy Magyarországon a családok felső szintjében született gyerekek skandináv szintre emelkednek, az alsó ötöd pedig a minimál béren történő foglalkoztathatóság szintjét sem éri el. Félek, hogy ezeknek negatív értékük lesz.
Szörnyűségeket írok, de félek, hogy ennél is szomorúbb eredményre jutna a tudomány. Oka van tehát, hogy nyerhet bármelyik párt, nem lesz bátorsága szembenézni a valósággal.
De a gyermekvállalás mögötti családi feltételeket egyetlen országban nem mérik, és mert nem találtam nemzetközi adatot sem. Kína az egyetlen, ahol a drasztikusan korlátozott gyermekvállaláson azzal lazítanak, hogy a diplomásoknak már engedélyezik a második gyereket is. Arról is csak pletykákból értesültem, hogy Izraelben foglalkoznak az iskolázatlan családok gyermekvállalásának korlátozásával.
Nálunk még az átlagosnál is reménytelenebb a helyzet. A rendszerváltásra olyan büszkék vagyunk, hogy szó sem lehet arról, hogy elismerjük, a gyermekvállalás katasztrofális romlásáért a rendszerváltás a fő felelős. A privatizáció zászlaja alatt felszámoltunk kétmillió olyan munkahelyet, amit máig nem tudtunk, de jórészüket talán soha nem tudjuk foglalkoztatni.
Most is a pártok azon vitatkoznak, hogy kinek a hibája az oktatás eredményének romlása. Senki sem meri megmondani, hogy az olyan gyerekeket, akinek a szülei mindig munkanélküliek voltak, csak segélyből élnek, semmilyen iskolarendszer nem képes eredményesen oktatni.
Tegnap hallom a rádióban, hogy csökkent az igazolatlan hiányzások óraszáma. Aki azt hiszi, hogy a tartós munkanélküliek gyerekei sikeresek lesznek, ha kevesebbet hiányoznak, pedagógus aligha lehet, legfeljebb politikus.
Röviden írok, mert semmi reményem nincs az eredményben.
