Kopátsy Sándor PP 2013-06-30
A múltat a testmagasággal, a jövőt gyermekneveléssel mérjük.
A közgazdaságtan általános mércének tekinti az országok nemzeti jövedelmét. Elsősorban annak alapján értékeli, hogyan nő az országok nemzeti jövedelme. Hatvan éve tudom, hogy ez a mérce nemcsak rossz, hanem félrevezető is. A reális mérce nem az országra, hanem az egy lakosára jutó jövedelem, de nemcsak az, hanem a vagyon, a várható életkor, és az átlagos iskolázottság. Az utóbbi csak az óta, hogy a tudásvagyon elsőrendű követelmény lett.
Ezért fogadtam nagy örömmel, amikor az ENSZ elkezdte három mutató eredője alapján rangsorolni a tagállamokat. Követelményként támasztotta ugyan az alapvető emberi jogokat, de a tagállamok a társadalmi fejlettségi rangsorát három mutató alapján tartja nyilván. Ezek: az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem fogyasztói áron, a várható életkor, és az átlagos iskolázottság. Egy negyedik adat azonban nagyon hiányzik, az egy lakosra jutó fizikai és szellemi vagyon.
Ezt a mércét a társadalom jelen viszonyainak kifejezésére az eddigieknél sokkal jobbnak tartom. Még jobban örülnék, ha e három mutatót kérnénk számon a múltunktól, várnánk el a jövőtől.
Tisztában vagyok azzal, hogy a távolabbi múltra ezek az adatok nem állapíthatók meg. Olyan mutatót kell keresni, ami egyrészt megállapítható, másrészt jól kifejezi az élet minőségét.
Ezek az adtok a hosszú távú történelmi múltunk megítélése szempontjából használhatatlanok. Ez jó ok arra, hogy a történészek a történelmet a politikai események alapján tálalják. A legfontosabb társadalmi érdek, a lakosság életszínvonala, az életének hossza említésre sem kerül.
Amatőr történészként mindig kerestem a fogódzkodót ahhoz, hogy a régi korok társadalmait összevethessem, tudjam, hogy mikor, kik voltak az élen.
Ezért volt nagy az örömöm, amikor, mintegy ötven éve, azt olvastam, hogy a társadalom hatékonyságának legjobb mércéje az átlagos testmagasság, illetve annak alakulása. Az a baja, hogy azzal csak a múltat lehet mérni. A jelen hatékonysága csak utólag, mintegy 18 év múlva válik mérhetővé.
A múltra azonban kiváló. A csontmaradványok alapján ez az adat a múlt minden szakaszára, viszonylag megbízható pontossággal megállapítható. Elég néhány csontmaradvány, és a szakember megállapítja, hogy milyen magas lehetett a gazdája. Ma már minden kultúra minden időszakáról tudja a tudomány, hogy mekkora volt a kor embere.
Sokkal kisebb, mint jelenleg, de akkor is jelentősek voltak a különbségek. A termékeny síkságokon viszonylag magasabbak, a hegyvidékeken alacsonyabbak voltak őseink. A gazdagok magasabbak, a szegények alacsonyabbak. A testmagasság ugyanis elsősorban a táplálkozás mennyiségétől és minőségétől is függ.
Abba most nem mélyedek bele, hogy ezen kívül még mitől függ a testmagasság, elég annyi, hogy elsősorban a táplálkozás minőségétől, és a gyerekkori nehéz fizikai munka mennyiségétől. A jobban táplálkozó népek magasabbak, a gyermekkori fizikai igénybevételtől alacsonyabbak.
Mivel a társadalmi fejlődést nem a testmagassággal, hanem annak változásával mérjük, kimondhatjuk, hogy az életviszonyok javulását jól kifejezi a testmagasság növekedése.
A testmagasságot először a katonák sorozása alkalmával mérték.
Nagy meglepetésemre, e mérce úttörője Véli György kaposvári orvos volt, aki még engem is tanított, de a zsidótörvény kiselejtezte a tanári karunkból. Azt, hogy világhírű, csak harminc évvel később tudtam meg az amerikai történészektől, akik előszeretettel emlegetik, mint az elsőt, aki a magyarországi sorozási adatokkal mérte az életviszonyok alakulását. Amerikai szakirodalomban olvastam a Kaposvári 48-as gyalogezred sorozási adatait, hogyan nőtt a kiegyezéstől 1930-ig az újoncok testmagassága. Véli doktor úr nemcsak nekem tanárom, hanem a gyermekorvos húgom főnöke is volt, de ő sem tudta, hogy a főnöke világhírű, csak azt, hogy még az ő idejében is mániákusan mesélt az újoncok testmagasságának növekedéséről.
Olvasva néhány tanulmányát, ő csak a gyermekorvosi praxisa alapján ismerte a táplálkozásnak a testi fejlődésére gyakorolt hatását. Ebből következtetett arra, hogy a nép életszínvonalát a testmagassággal, a változását, annak változásával lehet mérni. Naivul még azt hitte, hogy az átlagos testmagasság maximuma valahol a 175 centiméternél van, ahol aztán megáll. Ma már számos fejlett nyugati országban a 18 éves fiuk átlaga a 180 centi felett van.
Az óta a testmagasságra vonatkozó nemzetközi adatokat buzgón követtem. A nyugati történészek munkájában bőven lehet forrásokat találni.
Ma a hollandok a legmagasabbak, de ötszáz éve is azok voltak. A második világháború óta a japánok nőttek a legtöbbel, a 18 éves fiúk 19 centivel magasabbak, mint ötven éve voltak.
Még érdekesebbek Nagy Britannia adatai az ipari forradalom óta. Sokáig a városi proletárok alacsonyabbak voltak, mint a falusi paraszt elődjeik. Csak a 20 század elejétől nőtt gyorsan a városi lakosság testmagasság.
A legalacsonyabbak a mayák voltak az európaiak megjelenése előtt. Az okait most nem részletezem.
A magyar sorozási adatokat azonban csak a második világháborúig ismertem, mivel azt a bolsevik rendszer katonai titoknak tekintette, és csak 2000-ben jutottam hozzá. Életem egyik legnagyobb meglepetését okozták. Kiderült, hogy a kiegyezés óta a legnagyobb testmagasság növekedést azok a 18 évesek érték el, akik a háború után, 1947-50 között, vagyis a Rákosi korban születtek, amikor a padlásokat seperték a begyűjtők. Az engem is meglepő adatokat azonban megértettem, amikor végiggondoltam azokat az éveket. A két háború közti éhezés csökkent, mert a falvakban miden családnak volt földje, a munkások pedig az üzemi konyhán éltek, ahol ugyan nem volt házi koszt íze az ételnek, de változatosabb, egészségesebb volt. Viszonylag szűk volt az a réteg, amelyik élelemhiányban szenvedett a háború előtti jóléte után, és széles az, amelyik éhezett, és egyoldalúan táplálkozott a háború előtt, és végre volt, mint enni, a Rákosi korban.
A Kádár korról már nincsenek adataim, de a véleményem szerint, a legnagyobb testmagasságot adó kor volt. Nem a gazdagoknak, nem az értelmiségnek, hanem a többségnek. A társadalom szégyene, hogy nincsenek adatok, tehát lehet hasra ütve szidni a rendszer politikai erőszakosságát.
A szocialista tábor adatit természetesen nem ismerhettem, és ma sem is keresem. A Szovjetunióban valóban voltak éhségek, de a testmagasság, a várható életkor, és az iskolázottság nagyot emelkedett a cárizmushoz képest. Márpedig azt a rendszert is csak az elődjéhez viszonyítva szabad minősíteni.
A jövő mérhetősége.
A múltat tehát jól méri a testmagasság. Mivel mérhetjük azonban a jövőt?
A következő nemzedék értékével. Ehhez a múltban elég volt, ha a következő nemzedéket a számával mérték. Azonban minél fejlettebb a társadalom a mennyiség annál kevésbé számít, a minőség pedig annál fontosabb.
A magzati élet jelentősége.
E témában a nagy érdeklődést váltott ki számomra, akikor tudomásomra jutott, hogy Finnországban az 1937-es szovjet-finn háború óta az újszülöttek adatait, a súlyát, a testmagasságát rögzítik, és ettől kezdve, ötévenként az iskolai eredményeket, a végzettséget, a jövedelmet, az adófizetés nagyágát máig mérik. Hajmeresztő eredményre jutottak.
Kiderült, hogy a születési adatoktól, vagyis a magzati kihordás minőségétől jelentősen függ az átlagos életteljesítmény. A legjobb adatokkal született tized az átlagnál lényegesen hatékonyabb, értékesebb állampolgár lett. A gyenge kihordás negatív hatását ugyan nem közlik, de nem is vitatják, hiszen ez következik abból, ha a jók átlag felettiek, akkor a gyenge újszülöttek eredménye az átlagnál kisebb.
Ezek az adatok felelevenítették falusi élményem, hogy ott azt tartották, az állapotos asszonyoknak minden kívánságát illik teljesíteni. Vagyis a falvak népe tudta, hogy milyen fontos társadalmi érdek fűződik a magzat kihordásának minőségétől. Azt is a falúban tanultam, hogy akinek gyenge a teljesítménye, azt „hét hónapra születetnek” minősítették. Tudva, hogy a gyenge kihordás után általában gyenge eredmény várható.
Az orvosok ugyan tudják, hogy sok múlik a kihordás minőségén, de még sejteni sem engedik, hogy mennyire függ ettől az állampolgárok életteljesítménye. Ez már nem az ő szakmájuk. Kötelességük a koraszülöttek megmentése, hiszen azok közül is felnőhetnek zsenik. Az ő feladatuk a betegek gyógyítása akkor is, ha azokból már nem lehetnek az átlagosnál erősebb emberek.
A társadalomtudományok pedig rangjukon alulinak érzik, hogy a magzatok kihordásának jelentőségét is belekeverjük a politikájukba.
A finnek már több mint hetven éve mérik a kihordás hatékonyságát, mi pedig még mindig csak a születések darabszámát mérjük, jutalmazzuk. Ez a különbség is szerepet játszik abban, hogy az első világháború előtt a finnek nálunk szegényebbek voltak, most meg háromszor gazdagabbak. De amióta mérik az iskolai oktatás eredményét, Finnország és Dél-Korea cserélgeti egymást az első két helyen. Ez a két ország abban is világelső, hol javult az elmúlt hatvan évben a legjobban az egy lakosra jutó jövedelem.
A felnevelés átlagos hatékonysága a családon múlik.
Kevés társadalmi kérdésben lehetek biztosabb, mint abban, hogy a következő generáció minősége esősorban a családon múlik. Ez annak ellenére köztudott, hogy nálunk a politikai és a szakma gondosan elhallgatja, az állam pedig ellene ösztönöz.
A nyugati demokráciákban bőven közölnek adatokat arról, hogy a gazdag és iskolázott szülők gyermekei nagyobb valószínűséggel szereznek magas képzettséget, tanulnak a legjobb iskolákban, és milyen anyag helyzetbe kerülnek. Még az is nyíltan kimondják, hogy ez társadalmi igazságtalanság. Ennek ellenére az államok nem teremtenek olyan anyagi érdekeltséget, olyan jutalmazást, ami ezt az igazságtalanságot mérsékelné.
Egyetlen társadalom sem jutalmazza azokat a szülőket, akik anyagi helyzetüknél, és iskolázottságuknál magasabb képzettséget biztosítanak a gyermekeiknek. Alapvető társadalmi érdek volna egyrészt a gyermeknevelési támogatást a nevelés eredménye alapján jutalmazni. Ezen túl pedig megkülönböztetett jutalmat adni azoknak a családoknak, akik a gyermekeiket a saját szintjük fölé emelik.
Példaként.
Már sokszor leírtam, hogy a családtámogatást és az öregkori ellátást a felnevelt gyermekek száma és a felnevelésük minősége alapján kellene megállapítani. Méghozzá úgy, hogy nagyobb súlya legyen az elért iskolázottsági szintnek, mint a gyerekek számának. A jutalom nagysága függjön attól is, hogy a szülők anyagi helyzeténél és iskolázottságánál magasabb szintre emelték a gyermekeiket. A tartósan munkanélküli szülők, ha diplomás gyermeket neveltek, ezért az átlagosnál lényegesen nagyobb jutalomban részesüljenek.
Elképzelésem lényege.
A modern társadalom jövője elsősorban attól függ, milyen lesz a következő nemzedék minősége. Ezért a társadalomnak a minél hatékonyabb nevelést ösztönző rendszerre van szüksége.
Ennek ellenre ilyen rendszer sehol nem működik, sőt a támogatás ez ellen hat.
Tehetségfeltárás.
Eddig csak a művészeket és a hivatásos sportolókat képző pedagógia fogata el a vitathatatlan tényt, hogy minden képesség annál jobban kifejthető, minél előbb kezdik ezt el.
Érdekes módon, a társadalmaknak ugyan soha sem volt, és ma sem az elsődleges éreke a művészek és a hivatásos sportolók képzése, ezt mégis nagyon hatékonyan megoldották. Ezzel szemben a sokkal fontosabb szakmák képzése nagyon késői korban kezdődött, és kezdődik el.
Azt, hogy zenei szakokon kezdettől fogva csak azokkal foglalkoznak igényesen, akiknek ehhez képességét felismerték. Ezzel szemben, akinek matematikai képességét felismerték, csak az érettségi, azaz 18 éves kora után szakosítják. Ugyanez vonatozik azokra is, akik humán tárgyakban tehetségesek.
A hasonló képességű tanulócsoportok az angolszász oktatási rendszerekben már működnek, Szingapúrban, és Dél-Koreában pedig diadalt, diadara aratnak.
Minden pedagógus tudja, hogy minden diákot élvezet taníni arra, amiben tehetséges, és reménytelen arra, amihez tehetségtelen. Ennek ellenére az oktatási rendszerünk görcsösen ragaszkodik a minél heterogénebb tanulócsoportokhoz.
Pedig nem kellene más, mint átvenni a Szingapúrban és Dél-Koreában fényesen bevált rendszert.
Kérdés.
Mikor jut el a magyar társadalomtudomány és a politika, hogy a lakosság minősége fontosabb, mint az alkotmány?
Ha egyszer eljutna, mi is az elsők között lehetnénk.
