Juno, filmünk tudatos, koraérett tinédzsere talpraesetten oldja meg élete addigi legnagyobb baklövését, tizenhatévesen begyűjtött terhességét. Mivel egy már körömmel rendelkező baba abortusza embertelen tett lenne, barátnőjével inkább nevelőszülőt keresnek a kisbabának. A szexuálisan és mentálisan aktív ifjú végül beavatja tettébe, döntésébe és a következő nyolc hónap programjába édesapját és mostohaanyját is, akik az átlagnál rugalmasabban fogadják a történéseket.
Egy tizenhat éves tinédzser kilenc hónapja iskolával, terhességgel, örökbefogadással.
A sztriptíztáncosnőből Oszkár-díjas forgatókönyvíróvá fejlődött Diablo Cody friss, élvezhető párbeszédekkel igazi, pergő tinifilmet írt. A film jóízű, jókedvű, a főszereplő fürödhet a vicces riposztokban és végre egy film, ami a gonosz mostoha sztereotípiáktól eltérően egy szerethető mostohaanyával ajándékozott meg minket. A mostohaanya a lelkileg és fizikailag sem egyszerű szituációt gyakorlatiasan közelíti meg. Hagyja az édesapát, hogy a leendő örökbefogadószülőkkel a szerződést megkösse, de rögtön aktívvá válik, ha az egészséges étkezésről, az ultrahangos vizsgálatról, a terhes ruha elkészítéséről vagy a szülésről van szó. Ott van. Az anyával ellentétben, aki egy másik államban egy másik családban, egy másik életben tartja fontosabbnak magát, jelen van. Lehet rá számítani, de nem tolakodó. Persze ütésváltások a terhes kamasz és a mostohaanya között vannak, de a mostohaanya egy pillanatra sem sértődik meg. Érezhető, ahogy a szeretet egyre nő közöttük.
Bár egy tinédzser gondolatvilágán keresztül és erősen idealizálva látjuk ezt a furcsa élethelyzetet, de a mostohaanyák ennek ellenére sokat tanulhatnak arról, hogyan lehet túlélni és jól megélni a hasonló húzós helyzeteket.